Talapzaton nyugvó, hátán oszlopot tartó oroszlánfigura a kapubéllet bal oldaláról. Megjelenését gondosan simára csiszolt felületek, a bordázatot kiemelő és a végtagmozgást karcsú fiziognómia, magasra emelt, nyúlánk nyak, kerekded fej, nyitott száj, a nyakon hátrafelé leomló, tincsenként megformált, hullámos sörény határozza meg. A mozdulat- ábrázolás az állat elevenségét hangsúlyozza: a felkapott fej határozottan befelé, a kapu nyílása felé tekint, mellső lábait, amelyek Széless György vélekedésével ellentétben nem érinthették a bázist (nem közvetlenül azokon nyugodott), a törött maradványok szerint aszimmetrikusan tartotta, a jobb lábat magasabbra emelte. A dinamikus tartás magyarázata azt a már a 18. századi állapotban is hiányzó, de a törésnyomokból ma is egyértelműen azonosítható kiegészítő forma, amelyet az oroszlánfigurával azonos tömbből faragtak ki, és amely az állat nyakának alsó részénél emelkedett ki. A lábak ezt a pontosan nem azonosítható "lényt" fogták, bizonyára ennek révén támaszkodott rá a figura a posztamens elejére. Az oroszlán által "fogva tartott", legyőzött lény az itáliai analógiák alapján emberi alak, fej, vagy fantasztikus állat, sárkány, griff, stb. lehetett (Verona, San Zeno; Ferrara, Modena pontile; Parma, Fidenza, stb.). A nyakon megfigyelhető törésnyom kontúrvonala alapján inkább az utóbbiakra gyanakodhatunk (nb. az esztergomi vörösmárvány töredékek között van olyan azonosítatlan eredetű állatfigura, amely méretei alapján származtatható innen is). A mellső részével levegőbe emelkedő, lábaival áldozatára támaszkodó oroszlánfigura stabilitását a has alatt törött állapotban megmaradt, a figurával azonos tömbből faragott lemez is szolgálta. Az oroszlán hátát levélkoszorún nyugvó, homorú oldalú, nyolcszög alaprajzú oszloplábazat foglalja el. A szétcsapódó, furatokkal lazított levélgyűrűből kiemelkedő, 5-5,5 cm magas lábazati profil éles lemeztagból és ellapuló párnatagból épült fel. Egykor 20 cm átmérőjű, kannelúrázott, nyolcszögű oszloptörzs illeszkedett rá (Klimó-kép, Széless Gy.). Ennek megfelelő törzstöredékek ismertek. Az oszlop mögött illetve részben alatta a testfelület csiszolt része véget ér. Innentől a tömb kőillesztésre megmunkált, lábazati tagozatokba, illetve falszövetbe illeszkedő, tagolt nyúlvány. Az állat hasa alatt felismerhetően megvan a kapubéllet lábazati profiljának lemeztagból, negyedhomorlatból és pálcából felépülő alsó szintje, efölött az figura oldalába bevésve világosan kirajzolódik a bélletlábazat attikai profiljának kontúrja minden tekintetben megfelelően az ismert lábazattöredékek méretének és tagolásmódjának. Megjegyzendő, hogy míg az attikai lábazat a figura mindkét oldalához csatlakozott, az ezt alátámasztó alsó profil a két oldalon eltérőnek mutatkozik: a külső (bal) oldalon a profil alsó része nem függőleges oldalú lemez, hanem hengertag. A szobor nemcsak a kapu szobrászműhelyének stilisztikai megítéléséhez jelent kiindulópontot, hanem az építmény szerkezeti felépítésének és építéstörténetének rekonstrukciójában is kulcsfontosságú. A jelenlegi állapotában egyértelműen falszövetbe illesztésre kimunkált szobor építéstörténeti magyarázatai két eltérő értelmezéshez vezettek. Az egyik szerint (Marosi E.) az oroszlánszobrokat a kaputerv készítői eredetileg szabadon álló, baldachintartó szerepre szánták, ennek megfelelően teljes körszoborként kivitelezték, majd e kezdeti terv elvetését követően alakították át azokat falba süllyesztett, homlokzati oszloptámaszokká. E javaslat alternatívája (Tóth S.) az állatfigura és a kapubéllet lábazati profiljának kapcsolatát, annak a faragványon ma is megfigyelhető, has alatti maradványait értelmezve nem számol a kapu tervének korábbi verziójával és annak építés közbeni megváltoztatásával, hanem az oldalfülkékkel ellátott kapuzat homlokzati oszlopait tartó szobrokat a 18. századi dokumentumokból ismert pozícióban tekinti az eredeti terv részének. A falból kiemelkedő, nem teljes testű oroszlánfigurák, mint konzolszerű oszloptámaszok ugyanúgy ismertek a 12-13. századi itáliai művészetben, mint a teljes alakos baldachintartó megfelelőik (v.ö.: Foligno, Spoleto, Siponto, Bitonto, stb.).
